Skip to content

OLVASNIVALÓK, amolyan könyvajánló jelleggel | HU

Hát, ez aztán egy hiteles bejegyzés lesz.
Mint szerintem elég sokan, kiskoromban én is rengeteget olvastam, néha olyan könyveket is, amelyekben olyan szavak és kifejezések voltak amelyeket akkor még kizárt, hogy értettem, de nagyon kis szomjas voltam a tudásra, úgyhogy nem igazán érdekelt. Ám amint idősebb lettem és bejött a kötelező olvasmányok szekció, ez a lelkesedés jelentősen megcsappant, (Úgy kábé a nullára, csak hogy pontosak legyünk.) majd miután valamilyen rejtélyes és indokolatlan oknál fogva magyar fakultációra kezdtem járni, (De tényleg, ezek után miért?) irodalmi aktivitásom leredukálódott, nos, valahová még a nulla alá is.
Így, 23 évesen, kihevervén a gimit és a “kötelező” szó jellegének kínjait sem mondanám, hogy halomszámra falom a könyveket, de vannak hullámaim, amikor rövid időn belül elfogyasztok egy jelentős számú művet, amihez mondjuk hozzájárul például az is, hogy különösképpen nyáron szeretek olyan hedonista pillanatoknak élni, mint nyitott ablaknál ülni az ágyamban, inni a reggeli kávémat és olvasgatni miközben árad be a meleg és a napfény. (Ez az egyetlen fájdalmasan hipszter szokásom.)
Na mindegy, szóval bár még véletlenül se tartom magam szakértőnek irodalmi témákban, ennek ellenére úgy gondoltam megosztom veletek azt az öt könyvet, amely eddigi életem során a legkedvesebb emlékekkel szolgált (A Micimackó nem szerepel köztük.) és amelyeket melegen tudok ajánlani mindenkinek.
Mivel ezeket nem most olvastam ezért kicsit nehézkes lesz számomra pontosan visszaemlékezni rájuk, de remélem menni fog.

A negyvenhárom éves író, Mr Jasper Gwyn úgy dönt, többé nem ír.
Semmit.
Ezzel pedig kezdetét veszik a hosszú séták, elmélkedések, Tommal, az ügynökével és legjobb barátjával töltött elbűvölő viták, a vakációk, majd egy nap Mr Gwyn kellemetlenül arra a következtetésre jut, hogy úgy érzi újra kedve támadt az íráshoz.

De nem írna ő akármit, nem.
Ő portrékat akar írni.
Bizony, azt se Tom, sem én nem tudtuk elképzelni, hogyan akar Mr Gwyn portrékat írni, de miután megszállottan és nevetségesen sok pénzt, illetve energiát feccöl egy különös műterem aprólékos berendezésébe, melyben ismeretlen embereket vetkőztet le és semmi mást nem csinál velük, mint hogy órákig nézi őket, mégis sikerül neki olyan portrékat alkotnia, melyek elolvasása után könnyek között találnak önmagukra alanyai, mert úgymond “hazavezeti” őket.
Nekünk persze ezek a portrék olyanok lennének, mint pár sor egy egyszerű könyvből. Ezeknek az embereknek azonban a portrék az esszenciájuk, melyről még ők sem tudtak egészen addig a pillanatig, amíg el nem olvasták őket.

Ez a kedvenc könyvem, kétségkívül, lehetetlen úgy visszagondolni rá, hogy ne mosolyodjak el. Alapvetően szeretem azt a légies dallamosságot, ahogy Baricco ír, ez pedig egy elképesztően elbűvölő és aranyos történet a rá jellemző könnyed humorral és gondolatokkal.

Ha jól emlékszem, az előzőleg említett könyvben Mr Gwyn egyszer ír egy portrét egy személyről, mely, mint összes portréja, olyan, mint egy részlet egy könyvből, és amely ténylegesen, Mr Gwyn portrérajzolásai után később részlete is lett egy könyvnek, (Persze egy fiktív könyvnek.) melyet maga Mr Gwyn írt Akash Narayan álnéven. (Spoiler alert.) Ez nem volt más, mint a Háromszor hajnalban, melyet később Alessandro Baricco, a tényleges író, ténylegesen meg is alkotott.
Nagyon nehéz erről a könyvről beszélni, bár inkább nevezném novellának? Vagy három novellának, mert valójában nem igazán hosszú. A lényeg, hogy egy nőről és egy férfiról szól, akik életükben háromszor találkoznak, mindháromszor először és utoljára.
Talán az egyetlen dolog, amivel valamelyest szemléltetni tudnám, hogy hogyan működik ez az írói bravúr, akkor azt mondanám, képzeljetek egy végtelen jelet amelyen háromszor ráböktök két pontra. (Pocsékul magyarázok el dolgokat, nem kell mondani, én megpróbáltam.) Ez egyszerűen csak… az a fajta könyv, amit egy ültő helyben elolvasol és aztán gazdagabb leszel egy élménnyel.

Mivel Fitzgerald Nagy Gatsby-jét is szerettem, gondoltam adok ennek is egy esélyt, főleg, mert Hollywood aranykorában játszódik ami nálam jackpotot jelent.
A történet tehát Monroe Stahrról, az elképesztően jóképű, határozott, gazdag és okos producerről szól, akinek “tündöklésén és nyomorúságán keresztül” lényegében bemutatja a harmincas-negyvenes évekbeli hollywoodi filmipart, miközben egy szerelmi szálat is láthatunk kibontakozni. Gyakorlatilag bárki, aki az előbb említett témáért annyira érdeklődik, mint én, az élvezni fogja ezt a történetet is.
Sajnos Fitzgerald hirtelen eltávozott szívinfarktusban miközben a művet írta, így a könyv végét a jegyzeteiből és ismerőseivel megosztott terveiből rekonstruálták, amely nem adja ugyan úgy vissza a történetet, de még így is rendkívül izgalmas és érdekfeszítő maradt az elképesztőnek megálmodott cselekménynek köszönhetően.

A következő két könyv pedig krimi, természetesen Agatha Christietől, mert rajongok a jó krimikért.

Leatheran ápolónőt Hasszanjébe szólítja a kötelesség – dr Eric Leidner, a jóképű és közkedvelt régész imádott felesége mellé szükségeltetik egy ápolónő. Louise-szal, a gyönyörű, vonzó, imádnivaló, ám “kissé” drámai nővel igazából semmi probléma, betegnek aligha mondható, de aggódó férje szerint az idegei enyhén ki vannak készülve, képzelődik a drága, és valamilyen oknál kifolyólag állandóan retteg.
Mint kiderül, Louise nem mástól fél, mint hogy volt férje meg akarja ölni, ugyanis különösen fenyegető leveleket kap tőle, a történet pedig csak abban hibádzik, hogy az ex annyira halott, mint a kapcsolatuk. Egy nap azonban Louise kellőképpen eltávozik az élők sorából ahhoz, hogy a Hasszanjében lévő ásatás minden résztvevője komolyan vegye a történteket, és el nem fogjátok hinni ki fogja felgöngyölíteni az ügyet.
Ja. Ő.
Emlékszem, annyira izgalmas volt a történet, hogy nem bírtam ki, hogy ne lapozzak bele a vége felé, és miután azt hittem, tudom ki a gyilkos, elégedetten olvastam el a sztorit, csak, hogy kiderüljön, hogy még így is tévedtem, úgyhogy gyakorlatilag duplán sokkoltak a végére.
(Vagy csak én vagyok ennyire lehetetlenül szerencsétlen.)
Ah, imádom az ilyet.


Hah! És ez kötelező volt!
(És, ha jól emlékszem, még időben is olvastam el. Nem is értem.)
Így elöljáróban azért hadd vonjak le egy következtetést és egyben tanulságot, csak így mindannyiunk jövőjére vonatkozóan: ha random meghívást kapsz egy ismeretlentől rajtad kívül kilenc másik emberrel egyetemben, akikkel még életedben nem találkoztál, egy gyönyörű villába egy nem mellesleg full lakatlan és elhagyatott szigeten – baromira ne menj el, egészen sanszos, hogy meghalsz.
Pont, ahogyan ebben a könyvben történik kábé mindenkivel, egyenként, egyre ijesztőbb és ijesztőbb körülmények között, hogy miért és ki által, az nyilván kiderül a végén.
Azt hiszem nem kell magyaráznom miért imádtam ezt a könyvet, nem véletlen, hogy ez az egyik leghíresebb műve az írónőnek.

Be First to Comment

Leave a Reply