Skip to content

NEON DÉMON, avagy ne akarj nőkkel együtt dolgozni | HU

A cikk tele van spoilerekkel.

Alig pár órája léptünk ki Péterrel a mozi ajtaján, ő már az igazak álmát alussza, de nekem ezt még fel kell dolgoznom. (Meg talán az az egy liter elfogyasztott kóla sem hagy nyugodni.)
Évente talán egyszer ha én választok filmet – egyszer! – és akkor is olyan zseniálisan választok bele mindig, hogy további egy év mire kiheverem – valamennyire. El nem tudnátok képzelni mire akarok kilyukadni ezzel – ez idén sem lett bizony másképp, ugyanis én, a mester, kiválasztottam a Neon Démont. 
Választásom azért esett rá, mert a trailer szerint egy jó kis thrillerről van szó, amelyben egy rendkívül szép kisvárosi lány (Elle Fanning) álmait követvén eljut az angyalok városába, egészen egy modellügynökségig, ahol mindenkit elvarázsolván szépségével és egyéniségével kapásból borítékolhatja magának a töretlen modellkarriert, és villámgyorsan suhan is felfelé a sikerhez vezető létrán. Mindeközben egy ócska és meglehetősen veszélyes motelben száll meg, megismerkedik egy elbűvölő fotóssal, egy több mint segítőkész sminkes lánnyal és pár sablonos modellel, akik nyilván szépségét csodálván gyűlölik, amennyire csak lehet. (Illetve, mint kiderült, egy kicsit jobban is.)
A film leírása alapján a történet úgy folytatódik, hogy Jesse-vel (Elle Fanning) “különösen” kezdenek viselkedni újdonsült barátai és ismerősei, és a végére már azt sem tudja megkülönböztetni kiben bízhat és kiben nem és a többi, és a többi…
… ja, hát ez a “különösen kezdenek viselkedni” a gyakorlatban azt jelenti, hogy fucking élve felzabálják miután letaszították egy üresen tátongó medencébe.
Nem elég, hogy hosszú ideig nem fogok tudni enni, a szexuális étvágyam (Fúj.) is a zéró alatt van a nekrofil jelenetnek hála, de ennek a filmnek köszönhetően sem divattal, sem modellekkel kapcsolatos dolgokkal sem szeretnék foglalkozni a közeljövőben (Ennyit az esetleges divatbloggerségről.), arról meg már nem is beszélve, hogy a nőket oly messzire kerülném el, amennyire csak lehet, mert azt még kiheverem, hogy a filmben férfiak erőszakolnak kislányokat, de a kannibalizmus egy 40 kilós nőtől már egy kicsit megfekszi a gyomrom.
Remélem senki nem vár el tőlem egy professzionális filmkritikát, tekintve, hogy abszolút laikus vagyok a témában, arról meg már nem is beszélve, hogy a rendező úrnak ezen kívül konkrétan nulla darab filmjét láttam, pedig a Drive-ot akár meg is nézhettem volna, nem tudom miért pont azt, de azt megnézhettem volna. Viszont, mint írással foglalkozó egyén, vegyük úgy, hogy ez a cikk nem más, mint egy kreatív módja annak, hogy feldolgozzak valami baromi traumatikusat, és máris helyben vagyunk.
Ami érdekes, az az, hogy sok helyen olvastam, hogy a filmet mintegy horrorként várták, így nem csoda, hogy többeknek ez csalódás volt – ez ugyanis nem horror. Én thrillert vártam, és annak egészen korrekt volt, bár hozzá kell tennem, hogy ez sokkal inkább egy művészfilm – egy túlontúl fellengzős és önimádattól csöpögő művészfilm, és amellett valahol a sarokban, thriller. Kapásból érdemes megemlíteni, hogy aki epilepsziás rohamokkal küzd, az messze kerülje el ezt a filmet, mert a konstans vibráló zene, a neonfények és sötétség váltakozásával erősen tűzben tartotta az én agyamat is.
Tudjátok milyen sztorit vártam volna el az előzetes alapján? Hogy kiderül szépen lassan, hogy az Elle Fanning által megformált kislány egy szociopata aki akár még a saját szüleit is kinyírta, majd társait is megtizedeli és talán valami lesz a leszbikus sminkessel. De minimum megtudunk valamit a múltjáról. Vagy valamiről. Akármiről. Hát nem. A film, amely az üres külsőségek túlértékelésének állít görbe tükröt a modellek egymással való beteges versengésén keresztül, (Ami aztán egy cseppet sem egy elcsépelt téma…) minő metafora, ténylegesen nem szól semmiről annak ellenére, hogy minden egyes rezdüléséből árad a sejtelem és az ígéret. Hiába. A végén, miután kilépünk a moziteremből, már nem is vagyunk benne biztosak, hogy egyáltalán Jesse-ről szólt-e a film, hiszen ki marad ő nekünk? Senki, egy angyali ábrázaton és egy “tök okés” kisugárzáson kívül, amelyet a szakma szó szoros értelmében elfogyasztott mint egy nagy vödörnyi csirkeszárnyat hajnali kettőkor egy gyorskajáldában.
Apropó kisugárzás, merthogy a filmben úton-útfélen mást sem hallhatunk, csak ódákat Jesse földöntúli szépségéről és hihetetlen kisugárzásáról – hát olyanja nem volt neki, így baromira kellemetlen volt ülni a nézőtéren és csak lesni a vásznat, kétségbeesetten keresvén a hőn emlegetett kisugárzás legapróbb szikráját. Nem tudom eldönteni, hogy ez szándékos volt-e, vagy Elle Fanning, a rendező, esetleg az alapból logikátlan film hibájából eredeztethető, de Jesse karaktere, mindazon kívül, hogy nem volt benne semmiféle kisugárzásnak nevezhető megnyilvánulás, teljesen érthetetlen és kusza volt még a maga egyszerűségében is. Egészen a film háromnegyedéig szentül hittem, hogy ki fog derülni, hogy a kislány minimum hasadt személyiséggel rendelkezik, ugyanis mást sem csinált, mint hirtelen váltott ijedt ártatlanságból magabiztos démoni önimádatba, ami ismét csak sejtetett valamit, ám a film végére kiderült, hogy nem, semmit.
A film első fele várakozással teli volt, én legalábbis vártam, hogy mikor kezdődik már el végre a film meg tudjátok – a történések, a második fele pedig, amikor a történések sajnos elkezdenek megtörténni, a teljes elmebetegség ámokfutásával volt egyenlő, ott pedig már azt vártam alig, hogy végre vége legyen és élve kijussak a nézőtérről.
A szereplők párbeszédeiben egy dolog mindig szerepelt – a hosszú, hosszú csönd és várakoztatás. Még egy egyszerű két mondatos párbeszédben, amelynek második mondata igazából egy bólintás, is több másodpercet kellett várni a válaszra – abszolút feleslegesen.

A film megrázkódtató volt, és voltak jelenetek, amelyeket még az abszolút logikátlan történésekre kihegyezett női elmém sem tudott összerakni, a zenei és a képi világ szó szerint fájt, (Pedig rengetegen odáig voltak legalább a zenétől.) és úgy összességében az egész olyan volt, mint egy hatalmasra felfújt lufi, amit végül is vehetünk egy tökéletesre csiszolt metaforaként magára a feldolgozott témára tekintve. Merthogy ennyiből állt – metaforákból és üres ígéretekből, kezdve a legelső jelenettel, ahol Jesse gyönyörűre sminkelt halottként pózol, csak hogy kiderüljön ez pusztán a látszat, a szobájába beszökött puma, vagy maga a kannibalizmus és az, hogy az egyik tettestárs a film végén még azért a biztonság kedvéért csak megeszi azt a szemgolyót, amit a másik modell hányt ki, csak, hogy ennyivel is több legyen benne Jesse tökéletességéből. (Hiszen a kannibálok is úgy tartották, hogy ha felfalják embertársaikat, a tulajdonságaik, erejük, gyorsaságuk, és a többi, átruházódnak rájuk.)
De miért kellett telerakni olyan további felesleges elemekkel és mozzanatokkal a filmet, mint az, hogy a leszbikus sminkest alakító Jena Malone szerelmesen összefetrengi Jesse sírját, vagy hogy meztelenül jógázik a telihold előtt, vagy hogy rárajzolja a tükörre azt az arcot, vagy akár a halottal szexelős jelenet. (Nem lehetett volna csak szimplán maszturbálni? Vettük volna a lapot.)
Egyébként, hogy ne csak szidjam ezt az egyébként becsszó nem szar filmet, volt egy jelenet, amely annyira tökéletes és gyönyörű volt, hogy most el is mesélem: szóval, Jesse elmegy egy tesztfotózásra egy híres fotóshoz, aki miután megpillantja és komor, kifejezéstelen arccal végig vizslatja, közli a stábbal, hogy köszöni szépen, ők nyugodtan elmehetnek, ez innentől zárt körű fotózás lesz. Innentől kezdve a film és Elle Fanning olyan szépen operál a ritmussal, a mozdulatokkal és az idővel, hogy pillanatokon belül én is felvettem ezt a hihetetlen feszültséget amit a 16 éves lány érezhetett, mikor valójában nem is történt semmi. A rezzenéstelen arcú fényképész arra utasítja ugyanis Jesse-t, hogy vetkőzzön le, majd forduljon meg, ezek után pedig nagy robajjal lekapcsolja a villanyt, hogy az utolsó utáni pillanatig abban a hitben tengődjön mind Jesse, mind a néző, hogy igen, itt bizony egy baromi csúnya nemi erőszak fog következni – hogy aztán behozzon egy aranyozott folyadékot, és abszolút professzionális attitűddel befesse a lányt, akivel rendre ugyanabban a másodpercben nyugszunk meg, és lefotózza.
Őszintén, ez a film arra aztán szuper, hogy tudatosítsa bennem, hogy mennyire király, hogy nem vagyok tökéletes – minden egyes hibám egy ok, hogy miért ne nyírjon ki valaki és tálaljon fel vacsorára ezüsttálcán.

rendező: Nicolas Winding Refn
szereplők: Elle Fanning, Jena Malone, Abbey Lee, Sarah Heathcote, Keanu Reeves, Christina Hendrix
trailer

source of feature image:
wegotthiscovered.com
source of images:
theplaylist.net, hu.ign.com, thenerdstash.com, theupcoming.co.uk, hitfix.com

Be First to Comment

Leave a Reply