Skip to content

MIÉRT NE MENJ EGYETEMRE? | HU

Félreértés ne essék, a továbbtanulás egy tök szuper dolog, és csak támogatni tudom – de nem feltétlenül minden esetben.
Vagy mondjuk úgy, nem minden esetben rögtön a gimnázium után.
És nem feltétlenül úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Az én szüleimnek például nem volt kérdés, hogy a középiskola után rögtön egyetemre megyek-e vagy nem is tudom, tapasztalok egy kicsit az életből mert egyébként gőzöm nem volt arról mit akarok kezdeni vele vagy egyáltalán magammal. Ráadásul sajnos pont a gimi utolsó évében, ebben a meghatározó időszakban jártam egy olyan sráccal, aki a lehető legmérgezőbb hatással volt az életemre, és akitől folyamatosan azt hallgathattam, hogy ha nem kerülök be a legjobb egyetemre, akkor a kapcsolatunknak nincs jövője (Egyébként olvastad már a cikkemet arról, hogy honnan tudod, hogy egy totális pszichopata a pasid? Mert ez például egy elég kirívó jel, csak úgy mondom.) így a több oldalról érkező értelmetlen nyomásnak és az én több frontos gyengeségemnek és bizonytalanságomnak köszönhetően egészen zseniálisan sikerült egy olyan szakot kiválasztanom, amihez 1. közöm nem volt, amihez
2. nem is akartam, hogy közöm legyen, és amiről bizony a későbbiekben ki is derült, hogy
3. zéró affinitásom van – és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy
(4.) maga az egyetem, annak ellenére, hogy a legjobbak között van számon tartva (már ha ez itthon egyáltalán jelent még valamit, mert őszintén, szerintem nem) egy nagy kalap szar volt.

Természetesen ennek a zseniális döntésnek az eredménye az lett, hogy rengeteget szenvedtem. Nem elég, hogy nem találtam magam, (bár a szüleim szerint az ember igazán nem azért jár egyetemre, hogy ő ott “önmegvalósítgasson” és egyéb úri hóbortoknak éljen) de a tanulmányaim sem úgy mentek, ahogyan kellett volna és abszolút, de teljes mértékben csapdában éreztem magam, főleg, hogy a szaktársaim egy része tényleg elfogadta ezt a szakot sajátjának, így még inkább éreztem, hogy az én döntésem brutálisan rossz volt. Mondjuk a szaktársaim másik része pedig ugyanúgy érzett, mint én és az se “segített” – még inkább éreztem, hogy a döntésem tényleg nagyon rossz volt, de legalább tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

Nem értettem az egészet. Nem vagyok rossz gyerek, nem vagyok lázadó, és akkor még azt se gondoltam, hogy különösebben hülye lennék – mégis ezt éreztem és egyre kevésbé gondoltam, hogy van jövőm akárhol is, és a szüleim “ha nincs papírod, akkor semmire nem mész” hozzáállása sem sokat segített a helyzeten. Emlékszem, amikor egy nap suli után sírtam apukámnak a telefonban, hogy mennyire boldogtalan vagyok és mennyire nem fog ez menni, ő pedig csak azt mondta “majd akkor leszel boldog, ha elvégzed az egyetemet, nem közben”, ami csak még kétségbeejtőbb volt.

Ha be is jártam órákra, mert elég rövid idő után úgy éreztem, hogy teljesen felesleges, nem tanultam semmit és nem azért mert nem akartam. Úgy éreztem gyakorlatilag azzal az erővel akár a tankönyvet is elolvashattam volna otthon és az a 90 perc nem arra ment volna el, hogy ülök egy meleg, levegőtlen teremben 100 másik emberrel.
Az angolul tartott órákon csak a tanár nem beszélte a nyelvet, így az anyag egyrészt feldolgozhatatlan volt, másrészt még annál is unalmasabb, mintha magyarul adta volna elő, a szervezés pedig egy kész vicc. Az anyag maga nem volt nehéz és megtanulhatatlan – csak számomra totál értelmetlen és semmitmondó.
Alapból alig tudtam huzamosabb ideig figyelni és koncentrálni az anyagra miközben tanultam, még ha meg is feszítettem a figyelmemet, akkor se. Mindenesetre legalább ha sikerült elolvasnom, akkor összekapartam valamit belőlük, szóval nem voltak a vizsgák megoldhatatlanok (pláne azért, mert volt, hogy tíz oldalon keresztül azt ecseteltem egy közgáz dolgozatban, hogy vajon léteznek-e sellők, és hármast kaptam rá, tehát feltételezem nem mindig olvasták el a beadott anyagokat) – már ha megjelentem rajtuk.
Egy idő után viszont színtiszta szorongást éreztem, ha be kellett mennem az egyetemre – pedig nem bántott senki. Ha el kellett mennem vizsgázni, az kész tortúra volt lelkileg – többször előfordult, hogy miután elkészülődtem és elmentem az egyetemig, megláttam valakit aki szintén vizsgázni ment és valamiért olyan rossz érzés tört rám, hogy inkább hazamentem, pedig már ott álltam a kapuban.

Egy idő után, a pocsék kapcsolatom végleges kidobása, a szüleimmel való hosszú huzavona, passziváltatások, aktiválások, veszekedések és szorongás után, annyira rosszul éreztem magam, hogy eldöntöttem – nem érdekel senkinek a véleménye, otthagyom az egészet és soha a büdös életben nem fogok visszamenni semmilyen felsőoktatásba.

Elkezdtem dolgozni és csak azzal foglalkoztam, ami érdekelt, semmiféle olyan aktivitást nem engedtem meg magamnak, ami nem az én fejemből pattant ki eredetileg. Elkezdtem blogot és más platformokon cikkeket írni, közben dolgoztam, majd elkezdtem random témákban rengeteget olvasni – hiszen érdekelt.
Természetesen a szüleim nem unták meg az állandó nyomasztást, ami odáig fajult, hogy gyakorlatilag bármiféle rossz dolog történt az életemben, azt azzal magyarázták, hogy azért történt x dolog velem, mert nincs egyetemi papírom. (Ez a “bármiféle rossz dolog” pedig gyakorlatilag lehetett az is, hogy nem volt zsömle a boltban.) Ez már csak azért is fájt, mert az egyetemet végzett értelmiségi szüleimtől ily mértékű ostobaságokat hallani és szűklátókörűséget tapasztalni gyakorlatilag csak azt mutatta, hogy felesleges egyetemre mennem ahhoz, hogy egy komplett idióta legyek.
Félreértés ne essék – tudom, hogy csak jót akartak és pusztán csak arról van szó, hogy kétségbeestek a jövőmet illetően, de tegye már fel a kezét, akinek ez a fajta hozzáállás segített valaha bármit is.

Nehéz volt, mert tudtam, hogy jó döntést hoztam, és hogy bár továbbra sem tudom mi lesz a jövőben, az ziher, hogy csak tőlem függ, hol kötök ki. Nem lébecoltam, nem partizással és shoppingolással töltöttem az egyetem nélküli éveimet – a munka és az írás mellett elkezdtem rengeteget olvasni olyan témákban, amelyek valamiért elkezdtek érdekelni.
Nem foglalkoztam velük komolyan, egyelőre csak utánuk olvasgattam. Érdeklődtem. Aztán még többet olvasgattam és még többet érdeklődtem. Nem kellett halálra erőszakolnom a fejemet ahhoz, hogy odafigyeljek a könyvekben lévő szavakra, amiknek elolvasásához amúgy sem volt határidő.
Az egyik főnököm egyszer meglátott nálam egy könyvet, ami marketingről szólt, és elbeszélgettünk arról, hogy miket olvastam már eddig és hogy milyen könyvei vannak neki még, majd egy nap behozta őket nekem a munkahelyemre és odaadta őket. És azokat is mind elolvastam.
Elkezdtem fotózni. Aztán photoshoppolni. Just for fun.
Telt-múlt az idő, és véletlenül megláttam a neten, hogy van egy szak, ami pontosan azt tanítja, amit én már amúgy is tanulok.
De nem jelentkeztem rá, mert mindeközben konstans azt hallgattam a szüleimtől, hogy egy senki leszek és egy senki vagyok, ha nem járok egyetemre, és tudtam, hogy ez nem igaz és egyre jobban szorongtam az egyetem gondolatától.

De, hogy ne kelljen fölöslegesen olvasnia senkinek hosszú-hosszú sorokon át – végül újra a felsőoktatásban végeztem, ezúttal egy olyan szakon, ami egyébként érdekelt, de távoktatásos formában, mert
1. őszintén összeszorul még most is a gyomrom, ha egy egyetemnek csak a közelébe kell mennem,
2. a 90 perces értelmetlen előadásoknak és szemináriumoknak nem látom értelmét miközben
3. akár már kapásból dolgozhatnék (és dolgozok is) azon a területen, ami érdekel és gyakorlati tapasztalatot szerezhetek, (és szerzek is) amit egyébként lényegesen többre tartok, mint egy könyvet.

Továbbra sem hiszem, hogy ennek (értsd: a magyar felsőoktatásban való részvételnek) sok értelme van, de állítólag baromi fontos, hogy legyen egy papírom és ettől majd boldog leszek és okos. (De minimum békén hagynak a szüleim.)
Egyébként ez a szituáció és tapasztalat, amit most leírtam, egyáltalán nem feltétlenül jellemző minden egyes pályaválasztó diákra – ismerek olyan embereket, akik jelentkeztek valahova a gimi után, varázslatos módon kijárták az egyetemet és most tök boldogok. De minimum elvannak. Ők tudták mit akarnak, megszerezték és kész és ez nagyon szuper.

Mindazonáltal szerintem a legfontosabb, hogy amennyiben azt érzed szükséged van rá, hogy nem állsz készen, hogy nem vagy biztos abban, hogy ez neked való vagy hogy az a szak, amit választani szeretnél az neked való-e, mindenképpen tapasztalj mielőtt egyetemre mész, ha egyáltalán egyetemre szeretnél menni. Csak azzal foglalkozz, amit te szeretnél.
Ja és csak a miheztartás végett: egyáltalán nem azt tanácsolom, hogy ne tanulj és nyugodtan legyél éhbérért pénztáros a Coopban mert az olyan tök király és követendő dolog.
Igenis tanulj, fejleszd magad és igenis érj el egy csomó dolgot, a bejegyzés tanulsága pusztán az akar lenni, hogy ne érezd rosszul vagy kevesebbnek magad attól, ha azt a csomó dolgot te nem úgy éred el, ahogyan mások azt megmondják neked, mert egyszerűen nem működik mindenki ugyanúgy és nagy hiba úgy tenni, mintha ez nem így lenne.
Ismerek intelligens és szuper embereket, akik félbehagyták az egyetemet és maguktól tanultak meg mindent, amit a szakmájuk megkövetel, (és egyik sem Steve Jobs) és sokkal gyorsabban és hatékonyabban fejlődtek – és ugyanúgy sikeresen dolgoznak ugyanannyi pénzért az általuk áhított területen, mint egyetemet végzett társaik.

De mi lett volna velük, ha nem így tettek volna? Mert én úgy érzem ha valahogy sikerült volna mégis elvégeznem az első egyetemi szakomat, akkor bedarálódtam volna egy olyan rendszerbe, amibe soha nem akartam volna belekerülni, egy olyan ördögi körnek a részese lettem volna, aminek nem lett volna értelme és ki tudja mennyi időt dobtam volna ki az ablakon, amíg rájöttem volna, mit akarok az élettől valójában – ha ez egyáltalán megtörtént volna valaha.

Szóval tanulj, de nem csak egy módja van a tanulásnak, A-ból B-be nem csak egy út vezet. (A terapeutám szerint. És ő egy okos, egyetemet végzett ember, szóval…)

Az, amit mások miatt tanulsz és csinálsz, elveszi az időt és energiát azoktól a dolgoktól, amiket magad miatt tanulnál és magad miatt tennél. Tanulj helyette valami olyat, amit te akarsz tanulni. Tedd félre a dolgot, és ha később is érdekel, állj neki.
Függetlenítsd magad a szüleidtől és mindenki mástól és menj biztosra azt illetően, hogy minden, amit a jövődért teszel, azt magad miatt teszed-e. És mindezek után, ne érezd magad pocsékul, ha nem akarsz egyetemre menni, nem vagy miatta egy szar alak, vagy ha igen, akkor ketten vagyunk.

Tehát ezek alapján szerintem mikor ne menj egyetemre?

Ha fogalmad sincs arról, hogy miért is mennél. A nem létező kamu statisztikáim, amiket a kamu brit tudósaimmal végeztettem kimutatják, hogy az emberek 99%-a pusztán azért megy egyetemre a gimnázium után, mert ez a szokás. De ha ezen kívül semmiféle más víziód nincs arról, hogy miért lenne jó neked az, ha egyetemre mennél, akkor előbb mindenképpen ülj le és gondolkodj.
Ha fogalmad nincs arról, mit akarsz a jövőben csinálni. Ha kapásból tudod, hogy orvos, közgazdász vagy pszichológus szeretnél lenni, persze, menj csak, de csak azért ne menj el random szakokra tanulni, mert ki kell töltened az idődet és kell egy papír, mert abból csak kurva nagy idő- és pénzpocsékolás lesz.
Ha csak a szüleid vagy mások miatt mennél. Ha mázlid van, a szüleid gondolkodó, értelmes emberek, akikkel meg tudod vitatni, hogy nem látod jó ötletnek, ha rögtön gimi után belevágsz az egyetemi életbe.


Amennyiben tetszett a bejegyzés, kövesd a The Charmbandit Facebook oldalát, ahol elsőként értesülhetsz a blog újdonságairól!


 source of feature image: unsplash.com (Fabian Mardi)

4 Comments

  1. […] The Charmbandit: Miért ne menj egyetemre? – Ez a cikk határozottan az elsőszámú kedvencem a héten, mert nem tudok vele nem egyet érteni és nem átérezni azt a lehető legjobban. Bár én járok főiskolára, a véleményem a felsőoktatásról nem éppen pozitív, van jó pár rossz tapasztalatom, amik talán meg is érnének egy posztot.. Szerintem nagyon sokakkal fog ez rezonálni. […]

  2. Kinga Kinga

    Szia 🙂
    Jaaaj, olvastam a soraid és magamra ismertem. Annyira nagyon stresszel az iskola gondolata, hogy a saját magánéletemben képes vagyok mindent felborítani (értem ez alatt, azt a nagy fokú stresszt, ami miatt mondjuk mindenki falra mászik tőlem; a jól megszokott és amúgy tervezhető dolgok felborulnak). Rettentően stresszelek a gondolattól, hogy bemenjek és végighallgassam az unalmas előadásokat, csak azért, mert a szüleim azt mondják, hogy különben majd megbukok és pótvizsgázhatok és… És ebből elegem van.
    Én amúgy mérnökinformatikusnak tanulok. Félre értés ne essék, én tudtam, hogy szeretnék informatikus lenni. És azt is tudtam, hogy lesz matek meg fizika (nem gondoltam, hogy pötyögés az egész), de bevallom őszintén, hogy úgy érzem nem vagyok odavaló. Nem tudok semmit, nem tudok megtanulni semmit és ez idegesít.
    Szeretnék cukrász OKJ-t elvégezni, meg mindenféle webes informatikai cuccot, de a szüleim és a nagyszüleim, illetve a környezetem olyan nagy nyomást helyez rám, hogy már én is kezdem elhinni, hogy kell az a diploma. És igazság szerint szeretnék is egyet, hogy végre mindenki elhallgasson.
    De ha tehetném és visszacsinálhatnám, akkor nem nappalin választanám a tanulást – ugyanis nem csak a suli miatt, hanem a magánéletben is jobb lenne, ha mondjuk dolgozhatnék mellette. És azért egy teszkós fizetésből, ha sikerül félretenni, két év alatt kijön egy kis pénz, amit esküvőre (mert nekem 2 év múlva lesz) fordíthatnék, aztán saját lakásra.
    Nem értem miért kell ennyire erőltetni a diplomát. Ma már olyan OKJ-s képzések vannak, hogy hű meg ha – és azért annyival kevesebbet mégse adhat, hiszen itt jószerivel a szakmát magát tanulja ki az ember 60%-os gyakorlattal. Ha tehetném másként döntenék. Ha tehetném cukrász lennék, majd üzletvezető és megnyitnám a laktózmentes cukrászdám. De sajnos nem így áll a helyzet. Helyette gyomorgörccsel várom a napokat és lesz majd egyszer egy diplomám, amiben az áll, hogy “mérnökinformatikus”.

Leave a Reply