Skip to content

ÉN vs EGÉSZSÉGÜGY, avagy a nap, amikor csúnyán elestem a kádban | HU

Noha jelenleg még ha egy tompa bárd állna is ki a fejemből, akkor se bíznám magam a magyar egészségügyben dolgozókra, (aminek valószínűleg egyébként külön örülnek) úgy érzem, hogy legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem tudnám megérteni a magyar orvosok és nővérek életét és mindennapjaik hátterét, hiszen bár betegnek lenni sem éppen “fun”, szerencsére nekem még sosem kellett azon az oldalon még csak egy napot is eltölteni. Éppen ezért nem haragszom rájuk (annyira), tudom, hogy mind egy csónakban evezünk – maximum annak a csónaknak két nagyon különböző oldalán, és hogy röviden szólva ez egy nagyon szar helyzet, aminek a végterméke egy olyan nap, mint amit most megosztok az én szemszögemből.

Történetünk érdekes módon alig pár hónappal azután esett meg, hogy szintén egy olyan egészségügyi problémám adódott, amivel még soha életemben nem találkoztam és ami miatt legalább annyit szívtam az egészségügyben dolgozókkal, mint ebben a történetben. A racionális döntés természetesen az lett volna, ha azt osztottam volna meg először, de mint azt mind tudjuk nem vagyok egy racionális teremtés és már olyan szépen leírtam ezt a történetet, hogy már ziher nem teszem meg az előzővel.

Tehát.

Éppen javítottak valamit a társasházban ahol lakom, ami miatt nem volt meleg víz több hétig, ami igazán az egyik legrémisztőbb dolog, ami csak történhet egy társasházban, mert azt még elviselem, hogy mondjuk nincs fűtés vagy ilyesmi, (főleg, hogy nyár vége volt) de ha vizet nem tudok használni, akkor azt katasztrófaként élem meg. (Valóban, én egy nagyon hasznos tagja lennék a társadalomnak katasztrófahelyzet esetén.) Na mindegy, szóval éppen javították ezt a valamit, tehát nem volt meleg víz, tehát minden egyes fürdéskor szépen felmelegítettem több bödönnyi vizet és elcsoszogtam vele a fürdőbe, hogy romantikusan locsolgassam vele magam.

Szeptember elseje volt, kezdődött a tanév – az a jó öreg egyetem, ugye – hajat is mostam, ezért ez az egész tisztálkodás procedúra valahogy kicsit még nehezebben működött, a víz egy kevés része kilocsolódott a fürdőkád elé, de nem volt vészes. Miután elégedetten végeztem megmosdatásommal, óvatosan kiszálltam a kádból, majd abban a szent pillanatban, mint Mel Gibson a Mi kell a nőnek?-ben, gyönyörűen megcsúsztam és teljes testsúlyommal elegánsan rázuhantam jobb oldali bordáimmal a kád szélére – amiről azzal a lendülettel le is pattantam és háttal a csupasz fürdőszoba kövön végeztem szintén mezítelen testemmel.

Nagyszerű.

Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy egy pillanatig – egy jó hosszú pillanatig – nem kaptam levegőt, és minden egy elhomályosult folt lett egy másodpercig, és azért, hogy egyáltalán kapjak levegőt, nagyon meg kellett küzdenem – azt is arra használtam fel, hogy teljes erőmből ordítsak egy hatalmasat. Amíg én igyekeztem a körülményekhez képest gyorsan feltápászkodni és kievickélni a fürdőből, anyukám berohant.

Azonnal mentőt akart hívni és hívott is, ám amint megtette, engem pár perccel később elöntött egy nagyon rossz érzés – a körülbelül egy hónappal korábbi eset miatt konkrétan az ugrott be, hogy mi van, ha ez nem elég? Mi van, ha ez nem is egy olyan borzalmas esés? Mi van, ha dühösek lesznek, ha lecsesznek, sőt, mi van, ha kifizettetnek egy fölösleges fuvart a kórházba, mert igazából talán nincs akkora bajom első látásra? Így hát megmondtam anyukámnak, hogy én ugyan nem megyek mentővel sehova, biztos nincs nagy baj, mármint elvégre csak levegőt venni fájt, ami igazán nem egy nagy dolog, így hát lemondtuk a mentőt.
Igen ám, de a magyar egészségügy nagy szerencsétlenségére én rövidesen kezdtem elég furán észlelni a külvilágot – mivel soha életemben nem szédültem, ezért feltételezem ennek a jelenségnek lettem tanúja éppen, amit elég kellemetlen hányinger kísért, természetesen a meg nem szűnő bordatáji fájdalomról nem is beszélve.

Amíg én meztelenül, vizesen, egy törülközőbe csavarva feküdtem az ágyban, anyukám felhívta édesapámat, aki színész lévén éppen egy másik városban próbált, és elmondta neki mi a szituáció és hogy fogalmunk sincs mit csináljunk – így hát apa fogta magát, és a munkanapja kellős közepén beült a kocsijába és hazáig hajtott, körülbelül egy óra alatt otthon is volt, én meg addigra összevakartam magam annyira, hogy a hajam ne legyen csuromvizes és legyen rajtam ruha. Őszintén kész mázli, hogy apa képes volt fuvarozni minket, ugyanis nélküle akkora trágyahalomban tapicskoltunk volna, hogy azt kifejezni nem tudom, tekintve, hogy vagy három kórházat látogattunk meg aznap, amit gyalog és tömegközlekedéssel lehetetlen lett volna.

Először értelemszerűen a sürgősségire vitt utunk, ahol már a bejelentkezésnél megbuktunk. Érdeklődtek afelől, hogy esetleg beütöttem-e a fejem, amire én nem emlékeztem, így azt mondtam nem hiszem, bár egy időre elszédültem és hányingerem is volt. Így közölték, hogy sajnos át kell mennünk egy másik kórházba, ugyanis akkor mindenképpen meg kell CT-zni (? azt hiszem) a fejem, amihez nekik nincsen megfelelő eszközük, úgyhogy akkor már végeztessük inkább el a teljes kivizsgálást ott, köszi.

Hát, rendben, beszálltunk a kocsiba és elgurultunk egy másik kórházig, igazából már nem emlékszem, hogy miért, mindenesetre nem is fontos, mert onnan is továbbküldtek minket, mert úgy tűnik egy kádban elesést kivizsgálni baromi bonyolult manőver.
Így jutottunk el az orvoslás Mekkájához, ami bizony telis-tele volt betegekkel. Tudjátok, a magyar egészségügy paradoxona számomra ez: hogy lehet az, hogy egy váró tele van beteg emberekkel, akiket el kell látni, de konkrétan senki nincs ellátva, egyetlen ember se, és sehol a láthatáron nem található egy orvos? Kit vizsgálnak ilyenkor? Hova mentek? Mi történik?
Na mindegy, odamentünk a bejelentkező pulthoz, ahol egy rakás nővér és mentős várakozott az életre, és közöltük, hogy volna egy kis problémánk. Erre a nővér közölte, hogy teljesen felesleges volt idejönnünk, mert ha be tudtam menni a két kicsi lábamon és nem kellett mentőt hívni (!), akkora nagy baj nem lehet, különben is, még ha el is törött volna a bordám, akkor se tudnának vele mit kezdeni úgyhogy majd maximum ha rosszabbul leszek, lesz valami. Elmondtuk, hogy a sürgősségiről küldtek ide, mert kellene egy CT is, amire az egyetlen reakciójuk az volt a nővéreknek, hogy felháborító, hogy a sürgősségi ma mindenkit hozzájuk küld, hát ez nem lehet igaz!
Rám se néztek.
Minimálisan se nézték meg mi bajom van, pedig még egy vérző seb is bizonyította, hogy nyilván nem a pazar vendéglátásért töltöm a délelőttömet náluk, amit szóvá is tettem.

És persze, megértem, hogy ha nem egy láncfűrész áll ki a gyomromból akkor lényegében több, mint valószínű, hogy nem fogok meghalni, (bár sanszos, hogy abban az esetben “Már úgyis mindegy!” felkiáltással ugyanúgy hazaküldtek volna) de én sose estem rá a bordámra, sosem törtem azt el vagy zúztam össze, viszont ez már a második eset volt majdnem egy hónap különbséggel, hogy random egy olyan egészségügyi problémával álltam szemben, amit még sosem tapasztaltam és nagyon fáj és az egyetlen helyen, ahol ha ellátást nem is, de megnyugvást találhatnék, na hát pont ott nem segítenek mert nincs kedvük, túl macerás, túl sokan vannak és ismételten – hol az orvos?! Úgyhogy, akkor oly mértékben lettem dühös és oly mértékben törtek elő a közelmúlt egészségügyi szerencsétlenségei, hogy ott helyben elsírtam magam. (Tudjátok, vannak emberek, akik ha kellőképpen dühösek és nem adják azt ki, akkor elkezdenek sírni még ha nem is akarnak. Na, hát ez vagyok én.)

Ilyen szerencsétlenül rég éreztem magam (ja várj, igazából nem) – volt egy problémám, amit ismételten nem éltem át soha, alapból meg voltam ijedve és az egyetlen hely ebben a retkes országban ahol bármit, akármit tehettek volna, nem tettek, gyakorlatilag megtagadták a segítségnyújtást. És ismételten, én értem, hogy biztosan voltak emberek, akiknek komolyabb problémával vártak ott – de éppen ez az, ők is ugyanúgy jártak, mint én.

Miután én elkezdtem sírni, apám, aki mentalitása alapján csakis Chuck Norris és Liam Neeson szerelemgyereke lehet, dühbe gurult és elküldte az éppen felbukkanó főnővért egy sokkal szebb helyre, mint ahol mi éppen voltunk, úgyhogy az szemét forgatva közölte, hogy “Rendben. Maradjanak.”, majd gúnyosan hozzátette “De egész nap itt fognak várni, mert rengetegen vannak.” Remek, úgyse futok semerre mostanság, nekem aztán pont jó.

Így hát szüleimmel leültünk a váróban, ahol aztán a legkülönbözőbb emberek tartózkodtak – egy férfi, aki tolószékben várakozott a barátnőjével, egy nő, akinek valami kötést bugyoláltak a fejére amit elbűvölően átitatott a vér, két rendőr, akiknek látszólag az unalmon kívül semmi bajuk nem volt, egy idős nő feküdt valahova betolva és egy nem napon barnult férfi, aki mélyen kezébe temette arcát – meg még vagy 20 másik ember, nem mellesleg, akik nem mentek sehova és már két órája ott várakoztak – pedig délelőtt 10 volt.

Egészen bámulatos, mennyi mindent megtud az ember a másikról, ha egy egész napot tölt el egy orvosi váróban: a vérző fejű hölgy, noha nem úgy tűnt, de állítása szerint valójában már jól volt, igaz mikor évnyitóra sietett és le akarta vinni a biciklijét az emeletről, megcsúszott és leesett a bicajjal együtt és elkezdett ömleni a fejéből a vér, de már jól van, megműtötték és kiültették a váróba, ő már csak arra vár két órája, hogy végre visszaadják neki a táskáját, amire azonban senki nem hajlandó.
A tolószékes férfi elmesélte, hogy reggel nem tudott felkelni – mármint szó szerint, mert az élet furcsa fintoránál fogva lebénult a lába egy éjszaka leforgása alatt, eddig annyi történt, hogy megmérték a vérnyomását, ami nem tudja miért jó, de mindenesetre most vár.
A két rendőr még mindig jól elvolt, a néni pedig mint kiderült, tök süket, így fogalma sem volt szegénynek arról, hogy mi is van most vele tulajdonképpen. Közben új emberek csatlakoztak, többek között egy férfi, aki epilepsziás rohamot kapott a mozgólépcsőn és leesett róla, úgyhogy gondolom mondanom se kell, elég ramatyul nézett ki, egy ágyon feküdt. Amíg várakozott, már nem emlékszem hányszor kapott újra rohamot, de arra emlékszem, hogy az egyiknél az egyik nővér ijedten futkorászott körülötte és azt kérdezte egy másik nővértől, hogy most mit csináljon – ami aztán egy olyan mondat, amit mindenki hallani akar egy orvosi váróban -, egy sokadik alkalommal pedig nem viccelek, ingerült nővérek és orvosok hada gurult vele arrébb “Intézzük már el.” felkiáltással a folyosón. (Nyilvánvaló, hogy nem aprították fel és adták vacsoraként a betegeknek, de azért ez sem egy olyan mondat, amit egy orvos szájából hallani akar az ember és a várakozókkal ijedten össze is néztünk.)

Egy idő után a mellettem ülő férfi kivette arcát tenyeréből, és megkocogtatta a vállam – “nem tudnád felhívni az anyukámat vagy a feleségem? Nem tudják mi van velem és hol vagyok.” Én naiv, azt hittem szegénynek nincs itt a telefonja, így nagyban bólogattam, hogy persze, természetesen felhívom őket, majd mikor elővettem a telefonom, édesapám közbevágott és elvette, mondván “Még mit nem.”

Miután gorombán közöltem apámmal, hogy csak azért mert ismételten, nem napon barnult az emberünk, ne legyen ilyen bunkó, majd rájöttem, hogy neki nem ez a problémája – akkor lettem figyelmes ugyanis arra, hogy az embernek, akinek az arca eddig takarta a kezét, meg van bilincselve a lába és a két keze is – és hirtelen értelmet nyert a két rendőr jelenléte, akik ezek szerint nem a pazar társaság miatt tartózkodtak kis körünkben.

Végül ő lett az első, akit szólítottak – bevezették egy szobába és onnantól csak kiabálásokat és sikkantgatásokat hallhattunk, a rendőrök pedig elmesélték, hogy a férfi állítása szerint súlyos testi sérüléseket szenvedett a rendőrök által ezért be kellett hozniuk még akkor is, ha nincsen jele testi sértésnek és egyébként semmi baja.
Ő került be elsőre.

Én végül este hatkor jutottam be az orvoshoz, aki egyébként nagyon kedves volt – és aki végül nem mellesleg úgy döntött, nem kell komolyabban megvizsgálni a fejem, noha a várakozás alatt elkezdett fájni is (ami könnyen lehet az egész napos nem-evéstől) a bordám zúzódott, és annyi. Ezért kellett az első megállónk helyett ebbe az őrültek házába vánszorognom, édesapámnak otthagynia egész napra a munkáját és úgy összességében hármunknak félbeszakítania az egész napi teendőit. (Nem mintha én ezek után menni tudtam volna bárhova.) Hogy végül még csak meg se csinálják azt a vizsgálatot, amiért egyébként elküldtek az első helyről.
Nem tudom, hogy csak azért küldtek-e el onnan mert nem akarták rám pazarolni a vizsgálatokat és egy kamu feltételezéssel akartak másra rátukmálni. De akármennyire is próbálom jóhiszeműen megérteni őket, őszintén szólva, bármelyik verzió is érvényes, kurva gáz. Rettegek, hogy mi van, ha nekem, vagy valamelyik szerettemnek csak egy kicsit is komolyabb problémával kell szembenéznie valamikor.


Amennyiben tetszett a bejegyzés, kövesd a The Charmbandit Facebook oldalát, ahol elsőként értesülhetsz a blog újdonságairól!


 source of feature image: unsplash.com (Iha Raul Petri)

Be First to Comment

Leave a Reply